Rég írtam már, aktuális is lenne, most, hogy lassan ismét eltelik egy esztendő, és valamit mégiscsak nyújtanom kéne azoknak, akik hűséges olvasóim maradtak, és azoknak is, akik újként nem túl rég ismerkednek a blogommal, vagy fórumokon keresztül velem több helyen is.
Igazság szerint most csak azért írok, hogy egy-két – kívülállók által nehezen érzékelhető – dologra fényt derítsek, és elmondjam, milyen gondolatok kavarognak bennem, mi lesz a blog további sorsa. Folytatom még egyáltalán? Nehéz kérdés, és a válasz sem egyszerű. Ha egyszerűen akarnám tisztázni, akkor az írnám: majd kiderül, majd meglátjuk, de hát ettől senki nem lesz okosabb. Maradok tehát inkább a kevésbé vidám, de szigorú tényeknél, amelyekből aztán mindenki vonjon mérleget, és találgasson bátran. Én is azt teszem.
Kreatív ember vagyok. Akik régebb óta ismernek, tudják, hogy a digitális képnyúzás csak az egyik hobbim. Egyébként mindenbe beleártom magam, ami úgynevezett művészeti kategóriába sorolható. Sokáig aktív rockzenész voltam, jó pár hangszert kipróbáltam és megtanultam, a zenével való mindennemű foglalatosság nekem mindig örömet szerzett, legyen szó akár zeneszerzésről, tanulásról, vagy ipari audió editálásról, filmek szinkronizálásáról. Kicsi koromban imádtam a képregényeket, közülük is legjobban a Fülesben hetenként megjelenő Fazekas Attila munkái nyűgöztek le, és elkezdtem rajzolgatni, mégpedig úgy, hogy tudatosan próbáltam Fazekas stílusjegyeit másolni. Persze nem lettem jó rajzos, mivel a szorgalmas kitartás az hiányzott belőlem, és ezzel így vagyok a mai napig is minden téren. Én mindig az újdonságot keresem, az új megismerése izgat. Talán ezért is nem lettem dob- és gitárhero, mert engem maga az együttes zenélés, a komponálás érdekelt, nem pedig az, hogy napi 8-10 órában őrült módjára, vérhólyagos ujjal kurvagyors skálákat gyakoroljak. Inkább megmaradtam a biztos alapoknál, és tágítottam a zenei szemléletemet.
Az már az általános iskolában kiderült, hogy van zenei hallásom, és képzetlenül ugyan, de viszonylag jól tudok énekelni. Sosem gondoltam arra, hogy egy rockzenekarban megállnám a helyem, mint frontember, mindazonáltal egy időszakban rá voltam kényszerülve az énekes-basszusgitáros pozícióra, de ez a közönség és az én legnagyobb megkönnyebbülésemre nem tartott túl sokáig. A jó rockénekes ugyanis tenor! Ha nem vagy tenor, énekelhetsz akármilyen jól, könnyűzenébe nem vagy beilleszthető. Ezért aztán egy időben a komoly- és népzenei szekció felé fordultam, amikor is meghívást kaptam egy helyi vegyeskórusba, ahol is a volt általános iskolai énektanárom mellett fújhattam a dalokat. A vegyeskarban is csodabogár voltam kissé, ugyanis alapvetően négy szólam volt: basszus, tenor, alt illetve szoprán a hölgyeknek. Nos, én nem vagyok sem basszus – ahhoz nem elég mély a hangom –, sem pedig tenor – a tenor felső része már nem megy. Tehát bariton hangfekvéssel áldottak meg, amiről később megtudtam, hogy ez a legáltalánosabb férfiúi hangfekvés. Így aztán random módon hol a basszus- , hol a tenor szólam önkéntes vezetője voltam, attól függően, hogy éppen melyik szekció tévesztette el a saját szólamát. ☺
Később azért hagytam ott a kórust, mert egyszerűen kinőttem őket. Fejlődésképtelennek láttam, sok dilettáns is volt köztünk, akik énekelni nem nagyon tudtak, viszont imádták a külföldi fellépési lehetőségeket, a gálákat, estélyi ruhákat, szmokingokat és az ünneplést. Közben meg csak playback-eltek.
Beleütöttem az orrom a videoszerkesztésbe is. Ezzel olyan sokra nem vittem nyersanyag híján, ugyanis sosem volt kamerám, sem elég erős gépem az ilyen feladatokhoz. Egy időben pl. az After Effects izgatott baromira, és abban az időszakban szinte megszállottan nyüstöltem ezt a programot, annak ellenére, hogy pár másodperces kis intróknál nem jutottam tovább, lévén a felszerelésem nem alkalmas a munkára.
A gyerekkori rajzszeretetemből egyenes volt az út a számítógépes képalkotásig. Sosem felejtem el a Commodore 64-es Paintbrush nevű programját, amelyben megalkottam az első önálló rajzaimat. Pixelenként! Ez pedig úgy történt, hogy egy A4-es lapra lerajzoltam egy mesefigurát. Süsüt meg Hókuszpókot. Ment a tévé, én meg néztem és rajzoltam. Aztán ezt a rajzot átmásoltam egy milliméterpapírra, ahol is körbepontoztam a befestendő pixeleket. Majd e milliméterpapíros rajz alapján a programba joystickkal pontról-pontra berajzolgattam a figurát. A hatás elsöprő volt.
Később jött a PC és a CorelDraw. Itt már nehéz volt a helyzet, ugyanis gyermekkorom táján egyrészt angolul sem tudtam egy szót sem, másrészt internet sem volt, így segédanyagot sem tudtam szerezni a program használatához. Használtam sokat, de csak ösztönösen. Ekkor kezdtem el párhuzamosan a képszerkesztéssel is foglalkozni, amit a Corel PhotoPaint 11-es programmal csináltam. Igazán jó volt, de nem tudtam megismerni rendesen a fenti körülmények miatt. Aztán a Corel egy nagytakarítás során elveszett, én pedig évekig nem is foglalkoztam a pc-kkel, meg a képekkel. Mígnem rám nem szakadt a bolt, és szert tettem egy Photoshopra, sőt, immár internettel felvértezve meg is tanultam használni.
Nem akartam, hogy ebből önéletrajzi kisregény legyen, csak azt szerettem volna szemléltetni, hogy mennyire „más” vagyok, mint az átlag. Művészagyam van, a művészetekkel kapcsolatos dolgok érdekelnek, más nem nagyon. Ennek ellenére mindig csak olyan munkát végeztem, ami minden volt, csak művészinek nem nevezhető. A teljesség igénye nélkül voltam:
Autómosó, parkolóőr, piaci kofa, óvodai udvari munkás, melós, betonoztam, napszámba jártam, sorkatona, nyomdász, gyermekfelügyelő, színpadtechnikus, iskolai portás és egyebek. Ezek a dolgok nagyon frusztráltak engem, és én lettem a meg nem értett zseni, aki annyira sajnálta önmagát, hogy pár év alatt teljesen elzüllött, az összes barátját-családtagját eltaszította magától, és mély depresszióban mindent megtett azért, hogy idejekorán a sírba jusson. Ez majdhogynem sikerült is. De a halált sem kapjuk meg olyan könnyen! Nem ám! Én végigjártam az alkoholizmus összes lépcsőjét, az utolsót is, ahonnan csak nagyon kevesen térhetnek vissza, avagy jó útra. Nagyon súlyosan megbetegedtem az italtól. Tönkrement a vastagbelem, a gyomrom nyelőcsőfekélyem lett, refluxom, ráadásnak a végén ezt megkoronáztam egy hasnyálmirigy-gyulladással, amivel két héten át az intenzíven feküdtem. A középsúlyos depresszióról már nem is beszélve, hiszen az alkohol közismerten rombolja az idegrendszert, és ha valakinek eleve gyengék az idegei, annak csak rosszabb lesz tőle. Az én idegeim is cérnavékonyra koptak.
Amikor a kórházban feküdtem kiterítve, moccanni sem tudtam, alul-felül csövek álltak ki belőlem, akkor rengeteg időm volt gondolkodni, hogy hogyan is jutottam idáig, és roppant módon sajnáltam magam és sokat sírtam. Sírtam bizony, mint a csecsemő. Csak éppen senkit nem hatottam meg vele. Felmerült bennem, hogy lássuk csak, ki tehet azért, hogy ide jutottam. Elkezdtem a felsorolást alkoholista szemmel.
1) Nehéz/sanyarú gyermekkorom volt. A szüleim nem voltak milliomosok, sosem kaptam gördeszkát, pedig szerettem volna.
2) Apám sanyargatott minket, gyermekeit, azért lettem olyan, amilyen.
3) Az Állam Bácsi kérdés nélkül elvett az életemből egy évet, amikor akaratom ellenére sorkatonai szolgálatot voltam kénytelen teljesíteni, minden ezzel együtt járó szopással együtt.
4) Elhagyott a gyerekkori szerelmem, csak azért, mert cirka 600+ km volt köztünk a távolság. Hihetetlen.
5) A szüleim nem vettek nekem dobszerkót annak ellenére, hogy nagy ambícióim voltak, és különben is, egy felszerelés ára nem több, mint kettejük negyedévi bére. Érthetetlen.
6) Mindig büdös, koszos, nehéz, nemszeretem fizikai munkát kellett végeznem, mert nem kaptam mást. Az persze nem számít, hogy két középiskolából csak egyet sikerült elvégeznem, olyan laza voltam, hogy 14 évesen Pestről az egyik legelitebb szakmunkásból kirúgattam magam, aztán következő évben már csak olyan szakmát tanulhattam, ahová éppen felvettek. Nem volt választási lehetőség. Utáltam is a szakmámat, egyetlen napig sem dolgoztam benne. Tehát alapvetően igencsak alulképzett vagyok a mai és az akkori munkaerő piachoz.
7) A barátnőm/élettársam halálra szekál, hogy ne igyak, és ezt csak úgy lehet elviselni, ha az ember jól leissza magát.
8) 6 és fél év után barátnőm/élettársam elhagyott, mert megelégelte a részegeskedést. Naná, hogy ilyenkor az ember alkoholba fojtja bánatát.
Így keseregtem, miközben rettentően sajnáltam magam. Aztán egyszer csak jött a megvilágosodás, vagy nevezhetném éppen újjászületésnek is. Ez az a mélypont, amit csak nagyon kevesen tudnak elérni. Rádöbbentem, hogy ezek mind-mind csupa kifogások. Az életem azért lett szar, mert szarul döntöttem sorozatosan, és ezekért a döntésekért senki sem hibáztatható, saját magamat kivéve. Persze az addikt beteg sosem fogy ki a magyarázatokból, de ezzel csak önmagát áltatja. Amikor eljut végre oda, hogy szembe tud nézni magával, és bevallani, hogy „bazdmeg, Tamás, ezt bizony te kúrtad el, méghozzá jó alaposan, és ne kend másokra a saját gyengeségeidet, mert akkor nem vagy ember.” – ha eljut idáig, utána mintha az agyában egy vágány átkattanna a helyes vágányra, és rögtön más megvilágításból kezdi el szemlélni a dolgokat. Így tettem én is. Mivel a piának egyszer s mindenkorra lőttek, sőt, nagyrészt a jó ínyenc kajáknak is, el kellett határoznom, hogyan fogom leélni a hátralévő, erősen csökkent értékű életemet. Én a tanulásba és a Photoshopba temetkeztem. Elkezdtem nyelvet tanulni, internetes fórumokban megjelenni, segíteni másokon, azért, mert rajtam nem tudott segíteni senki. Annál inkább úgy éreztem, hogy nekem valamiféle módon ki kell fejezni, hogy tulajdonképpen arra születtem, hogy kifejezzem magam, és hogy másokat segítsek, gyámolítsak, már amennyire tőlem telik. Nem is volt rossz módszer, évek óta absztinens vagyok, és soha nem hiányzott az az átkozott pia egyetlen percig sem. Körülbelül négy és fél éve vagyok tiszta, a blogom indulása ezek után egy fél évvel datálódik.
És akkor most jöjjön az, amiért ebbe az egész elképesztő irományba belefogtam.
Az elmúlt években egyre többször voltam kórházban. Legtöbbször a hasnyálmirigy-gyulladás lángolt fel újra, hol vészes vérszegényég miatt igényeltem transzfúziót, hol pedig vészes elektrolit veszteség miatt igényeltem az „olajcserét”. A rengeteg kórházi tortúra és a betegségekkel járó rendkívüli fájdalmak a cérnavékonyságú idegeimet hajszálvékonnyá koptatták, ami nem is csoda. Ebben az évben pedig drasztikusan megromlott az egészségi állapotom. Annyira, amennyire soha nem gondoltam volna. Most elmondom: cachexiás is lettem. Gyakorlatilag élő csontváz vagyok, zsírtartalékaimat kifostam, izmaim elsorvadtak, nem bírok enni, csak épp csipegetek és vegetálok, a testi erőm vészesen fogy. Az egész mozgásom gyakorlatilag kimerül a házban történő közlekedésben. Nincs erőm felállni, nincs erőm menni. Fizikai értelemben nem vagyok rokkant, mert megvan mindkét lábam, ép a gerincem, de izmok nélkül nem mozog a csontváz sehogy se. Már a beszéd is fáraszt, és a hosszabb írás is. Ez is. Csak nem akarom félbehagyni, mert akkor sosem lesz befejezve, akárcsak az a dal, amit utoljára szereztem még valamikor májusban, és a mai napig nem voltam képes befejezni. Nem bírom felvenni a gitárt. Minden olyan nehéz lett. Az öltözködés is. A tisztálkodás is, a WC-n ülés is. Hihetetlennek tűnhet, de 36 éves létemre 90-nek érzem magam fizikailag. Ilyen állapotban pedig az embernek már semmihez nincs kedve. Már alig nyitom ki a Photoshopot vagy az Illustratort. Nem írok tutorialokat. Sem ihlet, sem lelkierő nincs hozzá. Nem zongorázok, nem gitározok. A basszusgitárt még ülve sem bírom el. Itt állnak körülöttem a hangszereim, amelyekre nem is olyan rég annyit költöttem. Nem szerzek új zenét. Powa’ nuku. Semmihez. Mostanára leginkább csak fórumozgatok, de azt is egyre ritkábban, mert észrevettem magamon, hogy egyre türelmetlenebb vagyok, hamar kifakadok, átmegyek őstulok trollba, és jobbára már csak flémelek meg bunkózok. Nem vagyok rosszindulatú, nem kekeckedésből csinálom, higgyétek el, a betegségtől megkopott idegrendszerem csinál idiótát belőlem. Úgyhogy mostanában kezdek a fórumokról is szép csendesen elszivárogni. Az nem esne jól, ha kitiltanának valahonnan, mert tahó voltam. Márpedig sokszor kapom rajta magam, hogy az vagyok, pedig máskülönben engem a kenyérre lehet(ett) kenni.
Nem szeretnék fölöslegesen bántani másokat, sem verbálisan, sem más módon. Inkább csendben maradok. A fentiekből kiderül, hogy a blog sorsa bizonytalan. Hivatalosan nem fogom sosem lezárni, de megeshet, hogy nem lesz több bejegyzés, egyszerűen most úgy érzem, eljött az a pont, amikor már az a jó, ha leginkább semmit sem csinálok. Csak próbálok élni még egy kicsit. Nagyon szeretnék élni még sokáig, de érzem, hogy ez nemigen fog összejönni, és nem rajtam fog múlni. Én ugyanis mindent megteszek, de van amikor az akarat kevés. A lelkesedés meg már rég kiveszett belőlem.
Mindezek után: nagyon szépen köszönöm mindazok figyelmét, akik ezt végigolvasták, és meg is értették a poszt üzenetét. Karácsony közelegvén szokás mindenféle gazdagságot, meg boldogságot kívánni, én nem ezt teszem. Azt kívánom mindenkinek, hogy abból legyen a legtöbb, amiből nekem oly kevés maradt. Élethosszig tartó egészséget kívánok mindenkinek az elkövetkező esztendőre is. Mert az egészség a legnagyobb kincs. Becsülje meg, akinek még van! Aki pedig beteg, annak szívből jövő gyógyulást. Ez az én karácsonyi ajándékom.
Köszönöm a figyelmet!
Függöny…