Ismét elért a végzet, bár ebben én is ludas vagyok, mert az utóbbi évben a végsőkig kiszipolyoztam amúgy sem valami erős szervezetemet. Az utóbbi két évben nem feküdtem kórházban, viszont a legutolsó évben már szinte havi rendszerességgel újultak ki a gastritises görcseim, amelyek között nem kizárt, hogy egy-két hasnyálmirigy gyulladást is átbekkeltem. Mézet nyalogattam, fájdalomcsillapítókon és minimális folyadékon élve sok rohamot átvészeltem. Az utóbbit viszont már nem tudtam.

Annak, aki még sosem volt kórházban, annak elmondom, hogy a világ egyik legutálatosabb dolga ott feküdni, és ennek több oka van.

1) Fájdalmai vannak az embernek. Ha még sincsenek, egy fokkal jobb, bár a féktelen unalmat nem lehet ép ésszel kibírni.

2) Egy kicsit is intellektuálisabb ember számára iszonyú lehangoló az ott található abszolút ingerszegény környezet, a sok szellemi toprongy. Iszonyat fárasztó süket és szellemileg leépült emberekkel megpróbálni értelmes párbeszédet folytatni. Ugyanis nem képesek rá. A betegek 90%-a a nap nagy részében az égegyadta világon semmit nem csinál. Mind ül az ágy szélén, és bámul kifelé a fejéből. Normálisan elbeszélgetni maximum az orvossal lehet. Az meg nem ér rá trécselni.

3) Az emberi primitív igénytelenség. A bent lakók nagy része úgy viselkedik, mint akinek otthon sem gyerek- sem fürdőszobája soha nem volt. A mocsok, a piszok mindenfelé. Vécék körbevizelve, körbeszarva, körbehányva. Nem tudják az angol vécét megfelelően használni. Ahová sikerül a dolog, oda kerül. Szép. Sokuknak az elemi tisztálkodási ismeretekkel is meggyűlik a baja. Egész egyszerűen nem tudja, hogy kell megtisztálkodni.

4) Emellett a végeérhetetlen unalom. Mint már említettem. Ha valaki olyan ember, mint én, hogy fórumozik, blogol, tanácsokat osztogat, a virtuális világban él, annak nagyon hiányzik a napi betevő internet. Ha kreatív az ember, és mindig csinálni szeret valamit, még rosszabb a helyzet. Még szerencse, hogy pár éve vettem egy laptopot, pont azért, hogy ne feküdjek két vállra az unalomtól. Persze vigyázni kell rá, hogy el ne lopják; de most, hogy ott volt velem, tudtam regényt olvasni is, meg filmeket nézni, úgymond tévézni esténként. De akkor is baromi hosszúak a napok.

5) Az egészségügy olyan szinten le van nálunk építve, hogy viccszámba megy, de egyszerűen nincs sem elegendő tű, sem pelenka az ágyban fekvőknek. És volt egészségügyi miniszter, aki a széfek vásárlását tartotta elsődleges fontosságúnak.

6) Ha az ember maga is közel érzi az elmúlást, sajnos nemigen lehet megszokni, amikor az orrunk előtt hal meg valaki. Márpedig a belgyógyászaton ez mindennapos. Legutóbb a szervezetem teljes kiszipolyozása, a pszichiátriai gyógyszereim kimaradása egy olyan hypocalcaemiás sokkot okozott, hogy egy tetániás rohamot kaptam, amit az orvos kábé fél óra kemény munkával tudott enyhíteni. Csak közben ott görcsbe meredve – tiszta tudattal –, lebénulva meg voltam győződve, hogy itt fejeztem be a földi pályafutásomat, anélkül, hogy egy utolsó blogbejegyzést ejtettem volna. Ezt a sztorit kifejtem részleteiben is, ha valaki találkozna vele, tudja, hogy mire számíthat. Nos tehát:

Az első fő probléma az volt, hogy a szervezetemből szinte nullára csökkent a káliumtartalom, annak ellenére, hogy már két napja nagy dózisban kaptam. Emellett súlyos depressziós epizóddal kezelnek a pszichiátrián, és néha kisebb pánikrohamok szoktak rátörni az emberre. Harmadrészt a szervezetem iszonyú módon le volt gyengülve. Az állandó fájdalomtól az idegeim cérnává koptak. És akkor jött a reanimálás a szemben lévő ágyon. Láttam én már korábban ilyet, és nem volt rám különösebb hatással. Ezúttal azonban másként történt. Minél több orvos és nővér sürgött-forgott a beteg körül, annál inkább éreztem, hogy valami nem stimmel. A két karom könyöktől lefelé ugyanis elkezdett kellemetlenül zsibbadni. Ekkor már jeleztem, hogy baj van, bár nem én voltam az első számú megmentenivaló. Később, mire a beteg jobban lett, annál rosszabbul lettem én. A két karom úgy zsibbadt, mintha a 220 rázná egész rendesen. Az orvos elmondta, hogy most éppen hiperventillálok. Ami azt eredményezi, hogy a kapkodó lélegzettel kifújom az összes szén-dioxidot a szervezetemből, ezáltal a vér PH-ja megváltozik, és borul minden. Próbáljak meg lassan, egyenletesen lélegezni. Könnyű azt mondani! Amikor az embernek halálfélelme van, mindent tud, csak megőrizni a nyugalmát nem. Ezért aztán az a cél, hogy a kifújt CO²-t visszajuttassuk a szervezetbe. Mire az orvos kerített egy zacskót és abba lélegeztetett, teljesen görcsöt kaptam és lebénultam. A legrosszabb az egészben, hogy végig eszméletemnél voltam.

Mivel a kórház oktató kórház, sok fiatal, pályakezdő orvos és medika megfordul ott. Épp ott is volt egy ifjú hölgy (doktornő), akinek a doktor közben magyarázta, hogy most tulajdonképpen mit is lát.

– Látod? Ez a hypocalcaemiás sokk. Nézd csak meg, milyen jellegzetes tartásba vannak merevedve a végtagok! Az összes tünet jelen van. Próbáld csak ki, meg tudod-e mozdítani az ujjait. Ugye, hogy nem? – közben hozzám: – Nyugodjon meg, Tamás, a nővér már elment Calcimusc injekcióért, az majd segít.

Megjön a nővér, beadják az injekciót. Kérdi az orvos.
– Most mit érez?
– Kellemes forróságot belülről.
– Az jó… Tudja, Tamás, ha nő volna, most még jobb lenne, mert a Calcimusc injekció a nőknél orgazmust szokott okozni… – ilyen kedélyesen elbeszélgettünk, míg én azon voltam, hogy kéne nem megfulladni.

Piszok egy dolog volt, de nagyon lassan elmúlt. Viszont a nap folyamán még olyan szinten tért vissza a szorongás, hogy egésznap a zacskót fújtam, mint valami rossz szipus; gyakoroltam a légzést. Elhatároztam, hogy nem leszek lusta valamilyen meditációs gyakorlatot elsajátítani, jógalégzést és hasonlókat, amellyel kissé kordában tarthatom és megzabolázhatom a csapágyas agyamat.

Lehet, hogy a doktoroknak ez csupán egy szimpla rutineljárás, én azonban abban a pillanatban szentül meg voltam győződve, hogy nem jövök többé haza. Maximum hoznak. Nincs rá mód, hogy kifejezzem, mennyire hálás vagyok a nyíregyházi Jósa András Oktató Kórház belgyógyászainak és nővéreinek, hogy jókor voltak jó helyen. De talán egyikük-másikuk véletlenül rábukkanhat erre a bejegyzésre, és jól esik majd nekik, hogy megemlékeztem róluk. Oké, a dolgukat végezték, de nekem csak egy életem van, és örülök, hogy megmaradt.

Nagyjából sikerült összekalapálniuk, és 11 nap után végre szabadultam. A diétámat immár kétszer olyan szigorúan kell tartani, immár mesterséges tápszereket is be kell vonni sajnos, de hát ez van. Iszonyatosan le vagyok fogyva, legalább 10 kilót kell híznom, hogy nagyjából emberformám legyen. A mostani állapotban az alien testfelépítésére emlékeztetek leginkább.

Nem tudom, mi lesz a sorsa a blogomnak, ha egyszer netán nem jönnék haza a kórházból. De már gondoltam, hogy össze kéne szedni a fontos dolgaimat, és egy testamentumban megörökíteni, mi a teendő. Mi legyen a cuccaimmal, a munkásságommal. Valahogy be lesz fejezve, de az utolsó bejegyzést már nem én fogom írni. De azért merem remélni, hogy még néhány évig tudok működni, ha csak takaréklángon is.

Ezt mindenképpen le kellett írnom, mert halál komolyan nem sok jóval biztatnak. Én mindent megteszek, hogy elodázzam, de most megtapasztaltam, hogy nem kell ahhoz feltétlenül öregnek lenni, hogy az ember beadja a kulcsot.

Remélem, azért nem lomboztam le senkit. Nem az volt ezzel az irománnyal a célom.