Ismét zenei mellékvágány, tehát akiket nem érdekel a téma, szemezgessenek a blog egyéb írásai közül, én meg itt hadd adjam át magam az örömöknek.
Talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a kedvenc zenekarom, akik életemben zeneileg a legnagyobb hatással voltak rám, a Dream Theater. Most nem kezdem el ecsetelni, miért. Inkább az új hírre koncentrálok.
A Dream Theater három alapítótagja, John Petrucci, John Myung és Mike Portnoy már 25 éve megszakítás nélkül folytatta a progresszív zúzást, amikor is tavaly szeptemberben Mike Portnoy dobos bejelentette, hogy belefáradt az egészbe, és javaslatot tett egy pár év szünetre. E bejelentést a többiek megdöbbenve fogadták, mert ők nem érezték úgy, hogy a zenekar zeneileg kifáradt volna. Saját szubjektív megítélésem szerint (és mások szerint is) Portnoynak volt igaza. Személy szerint én már a két legutolsó stúdióalbumukat szimplán hallgathatatlannak minősítettem. Nem ez az első mélypont a Dream Theater működésében, bár sokan biztos nem értenének velem egyet, mert ennek megítélése igencsak szubjektív. A Falling Into Infinity c. albumuk turnéján érződött, hogy a zenekar kezd kifogyni az ötletekből. Aztán egy cseles húzással elhappolták a turnén velük együtt játszó "előzenekar", a Rudess-Morgenstein Project billentyűsét, Jordan Rudesst, aki olyan agyatlan és sokkoló dolgokat hozott a Dream Theater muzsikájába, amelyeket addig elképzelni sem tudtunk. A Dream Theater feltámadt, mint hamvaiból a főnix, és immár Jordan Rudesszel 1999-ben elkészítette pályafutása legsikeresebb koncept albumát, a Scenes From a Memory: Metropolis Pt.2. címmel.
Azonban azóta ismét elröppent újabb 10 év, és már kezdték önmagukat ismételni, és nem a jó értelemben. Aki ismeri a DT zenéjét, tudja, miről beszélek, amikor ismétlést mondok. Rengetegszer nyúlnak vissza egy-egy dal fő- vagy melléktémájához, azt átformálják, áthangszerelik, beépítik az új dalba; ezzel nincs is semmi gond. A gond ott van, amikor elkezdik az "egyik fülön be, a másikon ki" zenét csinálni. Az utolsó két albumuk ilyen volt. Nagyon technikás, meg minden, de ez ma már nem elég. A szikra hiányzott belőlük. Ekkor döntött úgy Portnoy, hogy ha nem lehet szünetet tartani, hogy zeneileg feltöltődjenek, akkor inkább búcsút vesz tőlük.
Mike Portnoy igen magasra rakta a lécet. Nem egyszerű technikás dobos volt, hanem showman, a Dream Theater vezetője, managere, zenei rendezője, producere és tálalója. A színpadon – bár legtöbbször ő volt leghátul – a show sokszor szinte köré épült. Nem arról van tehát szó, hogy kellett egy technikás dobos. Annál sokkal több kellett. A technikai felkészültség mellett tudnia kell showt csinálnia egy személyben, közös nevezőn kell lenni a többiekkel, egyformán gondolkodni, és ha lehet, még meglepőbb-szokatlanabb dolgokat képesnek lenni kiagyalni.
A napokban a Roadrunner Records háromnapos meghallgatást tartott a világ 7 legjobb dobosával. Jó néhány nemzetiség a ringbe szállt, svéd, német és brazil származású dobosok is. Mind közül azonban toronymagasan emelkedett ki a rendkívül lelkes Marco Minnemann a víg kedélyével, ahogy élvezte, amit csinál, és természetesen Mike Mangini, akit sokaknak nem kell bemutatni. Ő korábban ilyen zenekarokkal és előadókkal játszott, mint az Extreme, Annihilator, Steve Vai, de játszott a Dream Theater énekesével James LaBrie-vel is. Emellett kegyetlenül elvetemült dobos, a szó pozitív értelmében. Angolul a "awful" jelző illene rá. Ő a Guinness csúcstartó az egy perc alatt mért leütések számában, 1247 leütéssel, azaz Mangini mester másodpercenként húszat üt a bőrre, vagyis 20 Hz-cel dobol; egy kézzel is leüti a tízet. Bármelyik kezével. Ebből még látványos showelemek lesznek.
Furcsa volt látni, hogy a világ 7 legjobbjának kikiáltott dobos is ugyanúgy tud izgulni a meghallgatáson, mint a kisdiák a vizsgán. Lámpaláz és reszkető kezek. Igen nagy volt a tét. Meglepő volt az is, hogy Mangini milyen gyermeki örömmel fogadta a hírt, hogy ő lett a Chosen One (kiválasztott). A videóban 15 perc körül látható az epizód (sajnos a Roadrunner a beágyazást tiltja ennél a videónál)
Dream Theater – The Spirit Carries On Episode 3
Őszintén remélem, Mangini meg fogja állni a helyét, és a Dream Theater végre újra előrukkol egy szerethető stúdióalbummal. Akkor lesz miért elmenni az európai turné valamelyik koncertjére is ismét.
És itt a végén álljon egy kis ízelítő Mike Mangini pályájának egy korábbi szakaszából.
