A kissé cinikus – és egyesek számára talán elborzasztó – cím egyáltalán nem az aminek látszik, és a blogposztban ki fogok térni arra, hogy egy alapvetően a természetet imádó és minden körülmények között védő ember hogy ejthet ki a száján ilyet. Tudathasasásos állapotnak tűnik? Egyáltalán nem az. Akit érdekel, az olvasson

Az történt, hogy 1979-ben egy szocialista-idealista, ronda betonkockákból álló – akkoriban ultramodernnek számító – lakótelep épült itten, Nyírbátorban, egy alig 10 000-es létszámú kisvárosban. Akkor költöztünk ide, és én mindösszesen 4 éves voltam akkor. Hogy hogy nézett ki egy korabeli félkész, éppen épülő lakótelep, arról a Szomszédok korai epizódjaiból ízelítőt kaphatunk (meg lehet nézni az mtv videotárban a klasszikusok között). Utak nuku, mindenütt kavics-, homok-, és mészhalmok, szurkoshordók, törött lécek, drótkerítés-darabok – Ilyen körülmények voltak itt, körülbelül 85-ig. Akkor a lakók – jóapám és egy erdész szomszédunk közreműködésével – úgy döntöttek, hogy élhetőbbé teszik ezt a sivár betondzsugnelt, és hoznak ide némi zöldet. Úgy is lett. Az erdészettől facsemetéket, a Tanácstól gyepet és munkásokat kaptunk. Be lett gyepesítve, és a lakók hétvégi közösségi munkában facsemetéket ültettek. Bizony, már én is, 9-10 évesen, nagy lelkesedéssel.

Mindez nagyon szép és jó. Emellett ki kell térnem arra, hogy apám évtizedekig egy Természetbarát Sportegyesületet működtetett, ő volt az elnöke, rengeteg gyönyörű helyet bejártunk vele országszerte, és a természet szeretetére és megbecsülésére nevelt minket – családját. Mi meg is szerettük. Ő viszont az az elvakult természetvédő volt, aki azt vallotta, hogy egy korhadt fa inkább üssön agyon 10 embert, minthogy kivágják. Ami emberi ésszel ugye nem megengedhető. A természet ápolásához és szeretetéhez, tiszteletéhez az is hozzátartozik, hogy tudomásul vesszük a születés és elmúlás forgandóságát is. Szép egy óriási sziklatömb a hegyen, de ha az a sziklatömb kimozdul, mert mondjuk kimossa a víz, és egy falu pusztul el, ha legördül a völgybe, akkor azt a sziklatömböt el kell távolítani. Az életveszélyes, elöregedett fákat, vagy ami az emberek hétköznapi életét károsan befolyásolja, el kell távolítani. Mindennek megvan a maga megfelelő helye. Szeretem a fákat és az erdőt, de az erdő a legjobb helyen a hegyen és pusztákon van, mert megköti a talajt, a liget helye a város körül van, hogy gondoskodjon a jó levegőről, az urbánus ember helye meg a XXI. szádazban a betonkockák között van. Ezt dobta az élet.

Most jön a fa!

Apám anno kitalálta, népi szájhagyományra hanyatkozva, hogy az ecetfa milyen jó lesz közvetlenül az erkélyünk alatt, merthogy az elűzi a szúnyogokat, amik rendkívüli módon bántották őt. Így került 3 db ecetfa is a ház elé. És bár legtöbb szakleírás szerint ezek a fák cserjeméretűek, ez a 3, de különösen a legnagyobb, ami a mi erkélyünk előtt állt, rácáfolt erre. A ház ugyanis 4 emeletes, vagy 5 szintes a földszinttel együtt, ha úgy jobban tetszik. Az ominózus fa legutóbbi becslésem szerint elérte a 15 m-es magasságot. (2002-ben, amikor apám meghalt, felmásztam a tetőre az antennáit leszerelni, és a fa már akkor jó 3 m-rel magasabb volt a háznál.)

Mindenki heppi volt egy darabig, amikor is a fa kezdett minden lakó számára csak nehézséget jelenteni. Talán nem mondok újdonságot, hogy lombhulláskor köbméterszám ontja a leveleit, és azt összeganézni nap mint nap, nem kis feladat. Emellett az ecetfa gyomnövény. Igen, ez nem kultúrnövény, hanem közönséges dudva, ami élősdi számára viselkedik. A földből az összes tápanyatot elszívja a többi növény elől, hogy csak magát táplálja; gyökerei 50-100 méteres kiterjedt hálózatot képesek alkotni a föld alatt, amely még a házak alapozását is megtámadhatja.

Sok lakó azzal a panasszal fordult a helyi önkormányzathoz hogy az erkélyük tele van levelekkel, meg bugákkal, meg mindenfajta szeméttel, ami ebből a fából nő. Szárnyas magokkal, fakéreggel...

Az én problémám jóval egyszerűbb volt. Gyakorlatilag 20 éve nem láttam ki az erkélyen tőle. Szerencsétlen módon a mi lakásunk erkélye pont egy beugróban van, ami azt jelenti, hogy a napfény csak korlátozottan ér be ide. A helyzetet még tovább súlyosbította ez az átkozott fa, ami még azt a keveset is elfogta, ami a reggeli pár órában közvetlenül besütne, és a nap többi részében közvetve beérkezne a szobába. A végeredmény az volt, hogy itt télen-nyáron, borús vagy napos időben egyaránt szinte egész nap égetnem kellett a villanyt, ha látni akartam valamit. Ez pedig igazán nagy luxus egy olyan háztartásban, ahol minimálnyugdíjból tengődnek a lakók.

Lakógyűlésen milliószor felvetődött a "kivágjuk?-ne vágjuk?" kérdése, mert mindig volt annyi önző lakó, – aki megjegyzem, nem is ebben a tömbben él, hanem a szemköztiben, vagy az oldalsóban –, hogy nyáron egész nap a mi erkélyünk alatt lévő padon ülve pletykálnak a fa hűvösében, fújják nekem ide felfele a cigarettafüstöt, szétszórják a csikkeket, szétköpködik a maghéjat, és egész álló nap be nem áll a szájuk: úgymond semmit sem lehet csinálni a folytonos locsogásuk miatt. Ők voltak a kivágás legfőbb ellenzői, hogy hát akkor mi lesz az árnyékukkal? Mondogattam nekik, hogy ezentúl legfeljebb a saját portájuk előtt fognak locsogni, amit én egy cseppet sem bánok, továbbá lehet vásárolni kitűnő napernyőket, napszemüvegeket, kalapokat és fényvédő krémeket. De megtehetik azt is az árnyékhoz ragaszkodók, hogy az éves villanyszámlám 20%-át (és akkor még keveset mondtam) kifizetik helyettem. Természetesen felháborodott mindenki a "határtalan önzésemen" és cinizmusomon. Mert én vagyok az is szerintük, aki nem tiszteli a természetet. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy Magyarország majdnem minden jelentős hegyét megmásztam már, és a kék túrának jó részét úgy ismerem, akár a tenyeremet. Szóval az utóbbi állítás nemigen állja meg a helyét.

Illusztráció az erkélyemről, a fáról, és a beérkező napfényről: (K=kelet)

A múlt héten az a kellemes meglepetés ért, hogy mire fölébredtem, az önkormányzat a 3 fa közül kivágott kettőt. Találós kérdés: Vajon melyiket hagyták meg? Nana, hogy az "enyémet", a legnagyobbat, mert az ott parkoló kocsiktól nem tudták kivágni. Ezért elnapolták "majd valamikor"-ra. Cefetül búbánatos voltam emiatt. Már azon a ponton voltam, hogy megyek, bérekel egy Stihlt, felmászok én a fára és szétaprítom saját kezűleg. (Persze, a kólikás ember, akibe hálni jár a lékek meg a famászás, az vicc, a Stihl cipeléséről már nem is beszélve, arról meg végképp, hogy be sem bírnám rántani; plusz figyelembe véve, hogy sem szerszámkölcsönző nincs errefelé, sem pénzem nem lenne rá, de kellemes olykor eljátszani a gondolattal...) Ma hajnalban viszont meghallottam a fűrészek hangját, és jólesően aludtam tovább abban a tudatban, hogy ha felkelek, végre, 20 év után kilátok az erkélyemen, és legalább reggel és este egy-egy órát spórolni tudok a villany felkapcsolásával. Ami már a mai délután be is bizonyosodott. Ma is borult az idő, akárcsak tegnap, de tegnap már 1/2 3-kor!!! villanyt kellett gyújtani, míg ma, ugyanilyen fényviszonyok mellett elég volt csupán 4 órakor. Ez másfél óra plusz, akárhogy is számoljuk. Érdekes szám jönne ki, ha visszafejtenénk ezt, mondjuk 10 évre visszamenőleg.

Ennek én annyira örülök, hogy ezt egy előre hozott karácsonyi ajándéknak tekintem. Végre látok!