Azért a felkiáltójel a címben, mivel – bizonyára sokan nem tudják – a betegségem folytán nagyrészt itthonülő életmódot vagyok kénytelen folytatni. Tehát nagy szó ez részemről, már hogy egyáltalán kidugom az orrom a barlangomból. Az otthon ülés nem esik nehezemre, viszont rokonok már többször hívtak, hogy mikor látogatom meg őket a gyönyörű Bátorligeten, ahol gyerekkoromban sokat vendégeskedtem, és a többi gyerekkel heteken át a határt jártuk, fácánt kergetve.
Szóval megérintett a nosztalgia szele, és úgy gondoltam, mivel augusztus is lassan a vége felé közeledik – én pedig még a nyáron a lábam ki nem tettem a házból – ideje egy kicsi kirándulásnak.
Úri módon közlekedtem, mert autóval vittek és hoztak, és még az sem szegte kedvemet, hogy a határban egy tehéncsorda szép komótosan elállta az utat, akárcsak Indiában, feltartóztatva jónéhány percre a járművet. Ilyenben már régen volt részem, legutóbb egy romániai gyermektáboroztatáskor, amikor is minden reggel végighajtották a csordát a faluban az úton, és a reggeli ébresztő az volt, hogy Riska bedugta a fejét az ablakon és bebőgött. A továbbiakban pedig a járda teljes szélességében járhatatlan volt a sok akna miatt. Lehetett ugróiskolázni. Mellesleg itt, Bátorligeten látható a Magyarországon már igen kevés példányt számláló magyar szürkemarha állomány egy része. Itt vannak még, meg a Hortobágyon.
Rengeteg látnivaló van itt (a nagy pusztában), már annak, aki szereti a természetet. Én nagyon szeretem, azonban már nem jártam itt kábé 22-23 éve, így majd hogy nem az újdonság varázsával hatott rám. A lápra ezúttal nem mentem ki; ilyenkor nem is olyan izgalmas, mert kicsit ki van száradva. Őszel érdekes rajta mászkálni, mert akkor van benne némi kockázat, hogy elsüllyed az ember. :P A mázlistábbak gyönyörű ritka és védett virágokat és állatokat is megpillanthatnak, teknősöket, vízimadarakat, pl kócsagot és pelikánt (borzas gödényt) is. Van itt minden, a jó levegő már felért egy gyógykúrával; kútból ittam a vizet, és még az sem tudta kedvemet szegni, hogy közben megettek a méhek, amelyekből – szerény véleményem szerint – több van itt, mint kéne.
És mivel 2009-ben én vagyok az egyetlen ember, akinek még nincs digitális fényképezőgépe, néhány internetről tallózott fotóval illusztrálnám az egészet.
A rokonok biztattak, hogy menjek gyakrabban, mindig szívesen látnak. Nos, lehet, hogy egy-egy ilyen kiruccanást gyakrabban is be fogok iktatni a jövőben. Mindig is vonzott a természet, és azt hiszem, ez a vonzalom soha nem múlik el.