Ez a bejegyzés személyes jellegű, nem sok köze van a blog szakmai tartalmához. Mégis, mivel úgy érzem, az életem egy újabb fordulóponthoz érkezett el, ez az esemény van akkora horderejű, hogy egy blogposztban megemlékezzem róla. Aztán hátha lesznek olyanok, akik később ugyanezzel a helyzettel szembesülnek, és jólesően, megnyugodva olvassák majd soraimat, megnyugodva, hogy ez nem egy különleges dolog, amely csak velem vagy vele történik meg, hanem, hogy úgy mondjam a természetes elmúlás része; mindennapi folyamat.

Körülbelül 16 éves lehettem, amikor az első zenekarba bekerültem. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal, de folyamatosan zenéltem aktív zenészként, színpadon, szigorúan élőben, nem konzerv- és popzenét szolgáltatva. Játszottam rock, progresszív rock, grunge és afféle techno trash formációkban is a legkülönfélébb műfajokban. Az évek folyamán rengeteg zenei tapasztalatra tettem szert; az idő nem volt rövid: ma, így lassan a negyven felé közeledve körülbelül 25 évnyi zenélésről beszélünk. Ennyi idő bőven elegendő volt hozzá, hogy az amatőr zenei szakma minden csínját-bínját kiismerjem, megtapasztaljam. Voltak a hosszú évek során kellemes és kevésbé kellemes epizódok. De mindre szeretettel emlékszik vissza az ember, mert hozzátartozik a nagy egész képhez.

Az évek során a betegségem is hozzájárult ahhoz, hogy rendkívüli módon korlátozzon, megkösse a kezemet. Többé már a legjobb akarattal sem tudtam magam 100%-ban odatenni a produkcióba, bármennyire is szerettem volna. A fizikai erőnlét ebben a szakmában nagyon fontos. Én pedig még egészséges koromban sem számítottam soha erős gyereknek. Most meg végképp. De csináltam, az utóbbi időben már csak betyárbecsületből, a többiek kedvéért.

Néhány hónapja magamba néztem, és azt tapasztaltam, hogy a koncert, vagy akár a próba említésére is görcs állt a gyomromba. Régen örömmel vártam az eseményeket, ami mára már csak egy olyan nemszeretem feladattá vált, amelyet kényszerből csinálok, de semmi örömet nem szerez már nekem, ellenben rendkívüli módon stresszel. A dolgot bonyolítja, hogy kvázi „pótolhatatlan” vagyok, így nem hagyhatom csak úgy egyszerűen abba. Tudom, ez most így leegyszerűsítve kissé nagyképűen hangzik, de hadd magyarázzam el, miről is van szó.

Aki engem helyettesíteni tud, annak többféle szempontnak is meg kell felelnie. Nem vagyok egy hangszeres virtuóz ugyan, tehát egy kellőképpen jó érzékkel megáldott ember el tudja játszani az én témáimat. Ellenben én a zenekarban énekelek, producerkedem, a kapcsolatokat tartom, a zenekar weboldalát gondozom, én vagyok a kreatív mindenes, aki a koncertekre plakátokat készít, a hírverést lebonyolítja, logót tervez, pólót tervez, és nem utolsósorban a zenék szerzésében annyira odateszi a saját egyharmadát, amitől a produkció félkészből hirtelen egészen késszé, kiforrottá válik. Vannak természetesen ifjú és tehetséges trónkövetelők, de a zenekarban az életkor és a tapasztalat is fontos szerepet játszik: egyszerűen nem kerülhet be egy 14–16 éves fiatal a bandába a negyvenévesek közé, még akkor sem, ha ő Victor Wooten junior. A banda egységes arculatába nem illeszkedne, és a zenekarnak nem is áll szándékában minden koncert vagy komolyabb döntés előtt szülői beleegyezésért kuncsorogni. Másfelől valószínűleg a 16 éves nem tudna egy nyelvet beszélni a negyvenévesekkel. Mi már a Traumában ismerjük jól egymás jó és rossz tulajdonságait egyaránt, rigolyáit, képességeit. Tudjuk, mit szeretnénk, csak már bennem hunyt ki a tűz. Miért? Talán a pénz miatt? Részben igen. Talán a közönség miatt? Részben igen. Talán a lehetőségek hiánya miatt? Részben ez is közre játszik.

Természetesen elsősorban nem a pénz az, ami motivál. Legalábbis az elején. Az első húsz évben – mondjuk úgy – nem számít. De akkor, amikor már semmi más motiváció nincs, akkor valamit csak meg kellene csillantani az ember előtt! Ha már nem tudom elhivatottságból és szenvedélyből csinálni, akkor legalább legyen megfizetve az a költségem, amit a zenélés felemészt! A fogyóeszközök ára, valamint a táplálékom, amit a hosszú utazások során elpusztítok. Azt hiszem, ez nem túl kapzsi elvárás. De ez ma Magyarországon a jelen körülmények között utópiának számít. A legtöbb klubtulaj még mindig úgy gondolja, hogy azzal, hogy az amatőr zenekarnak fellépési lehetőséget biztosít, azzal ő kegyet gyakorol, mi pedig kezünk-lábunk törve szaladunk, hogy megragadhassuk a „soha vissza nem térő” lehetőséget. Nem mondom, így tesz az ember 16 évesen, 25 évesen és olykor még 30 évesen is. Az életkor növekedésével azonban egyre növekszik a tapasztalat is, a hangszeres tudás egyre biztosabbá válik, a játékmód és a zenei stílus sokat csiszolódik, letisztul, és végül az ember eljut arra a pontra, hogy csakis abban különbözik amatőr zenészként a profitól, hogy nem abból él meg. Minden más tekintetben hozza a profi színvonalat. Ezt pedig már illene valamilyen módon honorálni, és nem egyenlőségjelet tenni huszonéves útkereső, szárnypróbálgató zenész, és a negyvenéves, 25 évet a szakmában eltöltött zenész közé. És igenis tisztában lenni azzal, hogy a felajánlott sör és fogyasztás nem megfelelő honorárium. Vannak, akik nem ihatnak sört és nem ehetnek chipset és sósmogyorót, amit egy klub vagy kocsma fel szokott ajánlani gázsi gyanánt. Nekünk húrokat kell venni tizen-akárhány ezer forintokért, meg a törött cinek helyett újakat százezrekért. Az autóba egy pesti úton húszezret kell tankolni. A benzint pénzért adják, nem mogyóróért. Ez nem megfelelő csereáru. Mit kezdjünk vele? Az útközben begyűjthető táplálék mindig háromszor annyiba kerül, mintha otthon főznél magadnak. Ezeket a költségeket kellene minimum megfizetni, meg még azt a pluszt, hogy a színpadon egy szórakoztató produkciót adok elő, amely produkció mögött hosszú évek kitartó tanulással és gyakorlással töltött órák százai (ezrei?) állnak. Ezeket az órákat illene már a végén megfizetni. Félreértés ne essék! Nem vagyunk kapzsik. Jelképes összeg is megtenné a költségeken felül. De sajnos ez az egyenlet itthon legtöbb klubtulajt megoldhatatlan feladat elé állítja. Így végül az marad, hogy vagy zenélsz ingyen, úgy, hogy a megkeresett összes pénzedet beleölöd a hobbidba anélkül, hogy valaha is megtérülhetne, vagy abbahagyod, mert egy idő után eleged lesz a feneketlen kútba hajigált pénzekből. No, ez az, ami a dolgok anyagi részét illeti.

A többi dolog megítélése merőben szubjektív dolog; engem már több dolog zavar, mit amennyi ösztönöz. Ezeket a Facebookon egy ismerősöm kérdésére összefoglaltam, aki nem érti, miért nem csinálom még mindig elhivatottságból, mik ezek a rút anyagiakra való hivatkozások? Ő is zenész, és neki nincs elege. Hogyan is érthetné, amikor 21 éves, és menő gitáros; épp abban a korban van, amikor még ezerrel lobog a tűz, és nem számít a kudarc, nem számít a visszautasítás: csak a zene, ami számít! 21 évesen még én is ilyen lelkes voltam, és bizony nem hittem volna annak, aki azt jósolja, hogy negyvenéves koromra mindezt gyökeresen másképp fogom gondolni. Ezért is foglaltam össze neki az én személyes véleményemet egy válaszban, ami túl jól sikerült ahhoz, hogy hagyjam, hogy a Facebook feneketlen bendőjében elsikkadjon néhány héten belül. Ezt egy az egyben ide beidézem, hogy más is okulhasson belőle.

„Ez egy nagyon összetett folyamat, ami évtizedeken át tart, és nem lehet két mondatban kifejteni (a jelek szerint 17 percben sem), és kiragadni belőle egyetlen momentumot sem helyes.

Te is rétegzenét csinálsz, nem mondhatni, hogy a slágereiteket minden gyerek énekli a buszon, és valószínű, ha a műfajhoz hű maradsz, akkor te is meg fogod tapasztalni a kilátástalanság érzését.

Ami leginkább kiégeti az ember, az a motiváció teljes hiánya. Motiválni több dologgal is lehet, ezek közül csak egy a pénz. Ha bármit is teszel, nem kíváncsi a közönség rád, ingyen bulira sem tudod becsalogatni, fesztiválokon képtelenek egy olyan hangtechnikát összeállítani, ami mind kint, mind bent jól szólna, állandóan meg kell alkudni, klubszinten meg a legegyszerűbb hangosítási körülményeket sem tudják biztosítani, sokszor még az áramerősséget sem…

Lenyomsz az autópályán éjjel, ázva-fázva, benzinkúton szarva és táplálkozva ezer kilométereket, és még a benzinpénz sem térül meg, hogy játszhass 10 db részeg tinédzsernek egy órácskát irgalmatlan szar körülmények között – miközben te mondjuk egy sört sem ihatsz meg, mert valakinek vezetni is kell…

Az ilyen »turné« során nemhogy nullszaldósra jönnél ki, de kifejezetten deficites tevékenységet folytatsz éveken át. Az útiköltséged, szállásod, kajád-piád nem térül meg, nemhogy még fellépti díjat, azaz gázsit is kapj. Közben ott vannak a folyamatos költségek, az amortizáció. Gitárra sem olcsó a húrkészlet, de a basszusgitáros teljesen meg van lőve: mert háromszor annyiba kerül, mint a gitárra, ráadásul nem is fedheti el az ócska húrok hangját holmi torzítóval. Az állandóan beszaró gitárkábelek, törő dobverők, repedő cinek, szakadó bőrök, megszakadó csavarmenetek állandó kiadást jelentenek. Ráadásul ha boldogulni akarsz, egyre több és több cuccba kell invesztálni. Egyszer egy jobb erősítőbe, aztán kell egy énekcucc is, most egy jobb mikrofon, egy gitáreffekt, egy kis keverőpult, egy kompresszor az énekre stb. Szóval fejleszteni kell folyamatosan. Ha ezek az összegek legalább megtérülnének, még mindig nullára jönnél ki, és kellene valami egyéb, ami inspirál. De inspiráció már nincs, mert gyártod otthon a zenei produkciót, már egyesével, ahogy elkészülnek a dalok, hogy a közönség mindig megkapja a legfrissebbet. Olyan profi hangzással és technikával készíted a demókat, amelyekről régen a profik is csak álmodhattak; szaladgálsz, hogy valami videót is össze tudj hozni a zene alá, mert videó nélkül már figyelemre sem méltatják. Összeraksz egy klipet sok-sok munkaórával a sok-sok munkaórával összerakott zenéhez, feltöltöd, posztolod, linkeled, reklámozod, és sehol semmi. A legjobb barátaid, az ismerőseid sem nézik meg, nem hallgatják meg, mert olyan rétegzenét csinálsz, amire nem kíváncsi senki. Világosan látszik a letöltésekből. 2000 megtekintés egy videón az semmi! Lófasz, magyarul.

Közönség nincs, pénz nincs, elismerés is csak módjával. Egy idő után (majd meglátod 20 év aktív zenélés után…) nem fog örömmel eltölteni, hogy egy nóném zenei weboldal »megszakérti« a zenei anyagodat, és nem lesz rá szükséged, hogy mindenféle szirszar tehetségkutató még csak nem is szakmabeliekből álló (merev részeg) zsűrije ítélje meg, hogy te mennyire vagy ász (vagy sem) a hangszereden, mert addigra nagyon is tisztában leszel a saját korlátaiddal, képességeiddel, és fölösleges, hogy más mondja meg.

A kilátástalanság, a kitörés lehetőségének a halvány reménye nélkül egy idő után az embernek elege lesz ebből a soha véget nem érő, amúgy pedig rengeteg stresszel járó mókuskerékből. Az élő zenélés, a fellépés mindig is kihívás, 20 év után sem válik rutinná, és stresszel jár, ha legalábbis jól akarod csinálni. Sokan ezért csillapítják magukat drogokkal és piával. De csináld drogok és pia nélkül ezt színjózanul. Hamarabb fogsz okádni az egésztől, mint a sörtől. Én ~25 év alatt jutottam el arra a pontra, hogy elegem lett. Van akinek ennél hamarabb telik be a pohár, és vannak azok a ritka kivételek, akik ezt egy életen át tudják játszani. Azt hiszem, őbelőlük van kevesebb.”

Úgy gondolom, többet ehhez nem kell hozzátenni. Lehetne még hosszú órákon keresztül fejtegetni a témát, de szerintem a lényeg a leírtakban benne van. Ha az embernek ez már nem öröm, hanem teher, akkor abba kell hagyni. Hiszen kinek jó az, ha magadon erőszakot téve „csakazértis” folytatod? Akkor már inkább az ember egyéb elfoglaltság után néz, amelyben legalább annyi örömét lelheti, mint amennyi örömöt szerzett neki a zenélés évtizedeken keresztül. „Letészi” a lantot.

Arany János
Letészem a lantot

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon… Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Most… árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után…?
Hímzett, virágos szemfedél…?
Szó, mely kiált a pusztaságba…?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!